Szép napsütötte őszi délután volt. Egy-két sikeres akadályugrás után Bujánnal terepre indultunk. A szél hidegen süvített, de Buján jókeddvel ment előre. Ahogy elügettünk a farmról megpillantottuk a kedvenc galoppos pusztát. Élénk zöld színű, napfénytől csillogó fű, nagy tágas rét... kell ennél jobb lónak és lovasnak? Hát nekünk nem kellett... Rövidvágtában átszeltük a pusztát, aztán mindketten éreztük hogy több kell ennél. Gyorsulni kezdtünk, gyorsulni gyorsulni... nagyon rég galoppoztam már vele ilyen sebességgel. Általában mindig egy rövidebb egyenletes vágtában fogtam, mert néha eluralkodik rajta a szabadságvágy, és vidáman bakolni kezd (persze én ilyenkor nem vagyok valami vidám xD) De most nem rugdosott, teljesen átadta magát a sebességnek, pont úgy ahogy én... bízott bennem, én is bíztam benne. Tényleg ez a legjobb érzés, szabadon galoppozni a lovunkkal át a pusztákon! És aztán mikor a terepről kimelegedve és kicsit elfáradva visszalépegettünk a farmra leszálltam róla, átkaroltam puha meleg nyakát, és mégegyszer meghálátam a sorsnak hogy lovagolok és hogy lovas vagyok, mert tényleg ez a legjobb dolog a világon!!!
Minden lovasnak kívánok hasonló szép őszi délutánokat...